Elég reggel megnyitni a híreket, és máris összeszorul a gyomrunk. Háborúk, válságok, rohanás, határidők. Könnyű azt érezni, hogy a világ kifordult magából, és mi ehhez túl kicsik vagyunk.

Pedig van valami, ami fölött mindig van hatalmunk: az, ahogyan a mellettünk álló emberre nézünk.

November 13. a kedvesség világnapja. 1998-ban indította útjára a World Kindness Movement, egy kedvességgel foglalkozó civil szervezeteket összefogó nemzetközi mozgalom. Az üzenete egyszerű: a világot nem csak a nagy tettek formálják. Az apró figyelmességek is, amelyek összekötnek minket.

A mosoly ragályos

Próbáld ki holnap reggel. Mosolyogj rá a pékségben az eladóra, a buszsofőrre, a szomszédra a lépcsőházban. A legtöbben visszamosolyognak, szinte önkéntelenül. És jó eséllyel ők is továbbadják valakinek.

Egy mosoly semmibe sem kerül, mégis sokat mond. Azt üzeni: látlak, és örülök, hogy itt vagy. Sokszor éppen ez hiányzik a legjobban valakinek a napjából.

Néha pedig a mosolynál egy lépéssel több kell. Odalépni ahhoz, aki egyedül áll. Megkérdezni, hogy van, és megvárni a választ. Felhívni azt, akire régóta gondolunk. Nem kell hozzá nagy szavak, csak pár perc valódi figyelem.

Mit tudnak a kék zónák lakói?

Van öt hely a világon, ahol feltűnően sokan élik meg a kilencven-száz évet, ráadásul jó egészségben. Ezeket hívják kék zónáknak:

• Okinawa (Japán)
• Szardínia (Olaszország)
• Nicoya-félsziget (Costa Rica)
• Ikaria (Görögország)
• Loma Linda (Kalifornia, USA)

A név eredete meglepően hétköznapi. Két kutató, Michel Poulain és Gianni Pes kék tollal karikázta be a térképen azokat a szardíniai falvakat, ahol a legtöbb százéves élt. A fogalmat később Dan Buettner amerikai író tette világszerte ismertté.

A kutatók azt keresték, mi a közös ezekben a távoli közösségekben. Találtak hasonlóságot az étkezésben: sok zöldség, hüvelyes, kevés hús. A mozgásban is: kertészkedés, gyaloglás, fizikai munka. De volt valami, ami mind az öt helyen visszaköszönt, és nem a tányéron volt. Az emberek ott nem egyedül élnek. Számon tartják egymást.

A sziget, ahol elfelejtenek meghalni

Ikaria kis görög sziget az Égei-tengeren. Egy híres újságcikk úgy nevezte: a sziget, ahol az emberek elfelejtenek meghalni. A leghíresebb története Stamatis Moraitisé.

Stamatis Ikarián született, de fiatalon Amerikába költözött. Ott alapított családot, ott dolgozott. 1976-ban az orvosok tüdőrákot állapítottak meg nála, és azt mondták, nagyjából hat-kilenc hónapja van hátra.

Úgy döntött, nem kér kezelést. Hazaköltözik a feleségével Ikariára, hogy az ősei mellett temessék el. Így a temetés is olcsóbb, és több marad a családnak.

Az első heteket ágyban töltötte az idős szülei házában. Aztán megtudták a gyerekkori barátai, hogy hazajött. Minden délután átmentek hozzá. Órákig beszélgettek, közben megittak egy-két pohár bort. Vasárnaponként felsétált a dombtetőn álló kis templomba.

Lassan visszatért az ereje. Zöldséget ültetett a kertbe, bár nem hitte, hogy megéri a szüretet. Megérte. Aztán rendbe hozta a család szőlőjét is. A hónapokból évek lettek, az évekből évtizedek. Stamatis még kilencven fölött is a szőlőjében dolgozott és az olajfáit szedte.

Egyetlen ember története persze nem orvosi bizonyíték, és senki sem tudja pontosan, mi történt a szervezetében. De ő maga mindig ugyanazt mesélte: otthon újra emberek között volt, akik minden nap benyitottak hozzá.

Ahol az idősek nem maradnak magukra

Ikarián az idős emberek a közösség közepén élnek. Dolgoznak a kertben, ott ülnek a falusi ünnepeken, délután gyógyteát vagy egy pohár bort isznak a szomszéddal. Számítanak rájuk, és ők is számíthatnak másokra.

A többi kék zónában ugyanezt látni, csak más néven:

• Okinawán a gyerekek már kiskorukban egy moai tagjai lesznek. Ez egy kis baráti kör, amely egy életen át összetart, és bajban anyagilag is segíti a tagjait.
• Szardínián az idősekről a család gondoskodik, a testvérek sokszor felváltva. A köszöntésük is erről szól: a kent’annos, vagyis nagyjából „éljünk száz évig”.
• Loma Lindában a hitközösség tartja össze az embereket, Nicoyában a több generáció egy fedél alatt.

A kutatók ma is vitatkoznak azon, mennyire pontosak a kék zónák életkori adatai, és mekkora szerepe van a géneknek vagy az étrendnek. Abban viszont nagy az egyetértés, hogy a szoros emberi kapcsolatok jót tesznek az egészségnek és a lelkünknek is.

A tanulság tehát nem az, hogy költözzünk egy görög szigetre. Az a kérdés, van-e, aki benyit hozzánk. És mi benyitunk-e máshoz.

Apró dolgok, amelyekkel ma elkezdheted

A saját kis kék zónánkat bárhol megteremthetjük. Nem kell hozzá tenger, csak egy kis figyelem.

• Mosolyogj rá valakire, akivel ma találkozol, és köszönj előre.
• Hívd fel a nagymamádat, a nagypapádat vagy egy idős rokonodat. Ne csak ünnepekkor.
• Kopogj be az egyedül élő szomszédhoz, és kérdezd meg, kell-e valami a boltból.
• Főzz egy kanna teát, és ülj le mellé valakivel. Telefon nélkül.
• Mondd ki a dicséretet, amit eddig csak gondoltál.
• Kérdezd meg a kollégádtól, hogy van, és hallgasd végig.
• Légy kedves magaddal is. Aki magával türelmes, másokkal is könnyebben az.

Egy nap, amely egész évben tarthat

A világ zaját nem tudjuk lehalkítani. Azt viszont mi döntjük el, hogy a saját környezetünkben mit erősítünk fel.

Stamatis barátai nem tettek semmi különöset. Átmentek hozzá, leültek mellé, és ott voltak. Ennyi is elég ahhoz, hogy valakinek jobb legyen a napja, és talán az élete is.

November 13-án mosolyogj rá valakire. Aztán tedd meg 14-én is.